September 23, 2009 - Posted by KT - 0 Comments
Jól ismerjük az evangéliumokból a gonosz szolga történetét (Mt 18,21–35). Talán túlságosan is. Mindannyian tudnánk példákat mondani a megszakadt kapcsolatokról, a keserűségről és neheztelésről. De vajon mikor fogjuk megtapasztalni azt a teljes életet, amit Jézus ígért nekünk?
Jézus ezzel a példázattal mutatott rá, hogy a beteljesedett életben soha nem szerepelhet a neheztelés vagy a keserűség senkivel és semmivel kapcsolatban. A megbocsátás nemcsak jelképes értelemben szabadít fel bennünket, valóságosan is ez történik. A példázatbeli szolga öröme nagy, mert ha nem bocsátott volna meg neki a király, elvesztette volna mindenét. Sajnos, hozzánk hasonlóan, ugyanabba a börtönbe kellett mégis kerülnie, mint akit ő odajuttatott, mert nem volt képes elfogadni a megbocsátást, és így nem tudta mások felé sem gyakorolni azt. Én tudom, hogy ez egy igaz történet. Én vagyok az az első szolga.
A bűncselekmény
1991 őszén, mikor megkaptam a jogosítványomat, azt hittem, hogy én vagyok a legjobb sofőr az egész országban. Emlékszem, milyen jó szórakozás feszegetni a határokat. A szüleim például tíz-tizenöt perc alatt jutottak el kocsival a gyülekezetbe, nekem egyszer nyolc perc alatt sikerült. Számomra olyan volt az egész, mint egy videójáték, nem éreztem semmilyen felelősséget. Soha nem kerültem bajba, nem kaptak el gyorshajtás miatt, nem okoztam balesetet, habár volt néhány meleg helyzetem. Na de nem így vagyunk vele mindannyian?
1991. november 3-án vasárnap a gyülekezetbe mentünk a családommal, és már alig vártam, hogy hazarohanhassak, belapátoljam az ebédet, és mehessünk focizni a gyülekezeti srácokkal, ahogy azt minden vasárnap délutánon szoktuk. Ebéd után a testvéremmel, Jeffel beugrottunk a szüleim 80-as évekbeli AMC Concord kombijába. Ezt a sárga, famintás oldalbetétes modellt nagyon ritkán lehetett látni az utakon, mivel már több, mint húsz éve nem gyártják. Felvettük a bátyám barátját, Chad-et, az én barátomat, Dave-et, és már hajtottunk is a Lancaster Christian School felé a meccsre.
Nagyon jól ismertem a hátsó utat, mivel én is, a bátyám is, a nővérem is oda jártunk nyolcadikig. A hátsó út egy szakaszon beletorkollott a lancasteri repülőtér keleti részéhez vezető Kissel Hill Road-ba. Gyönyörű őszi nap volt, hűvös, tiszta és csípős. Tisztán emlékszem, ahogy a Kissel Hill Roadon vezettem a kocsit. Ahogy felértem egy kis dombra, beletapostam a gázpedálba, és éreztük, ahogy az ülésbe préselődünk. Hetykén odavetettem, hogy „ma jól megy, mert már 110-nél harmadikba váltott”. Dave, aki addig még be sem kötötte a biztonsági övet, megjegyezte, hogy akkor jobban teszi, ha beköti! Nem is sejtette, hogy a gyanakvása mentette meg az életét. Miközben az övvel ügyetlenkedett, megláttam egy amish szekeret körülbelül 100 méterrel előttünk a mi sávunkon. Valami olyasmit mondtam a többieknek, hogy „elhúzok mellettük, mint egy golyó”.
Lancaster megyében az amishok lovasszekere hétköznapi látvány. Lancasterről világszerte tudják, hogy az amish kultúra kiemelkedő központja. Az európai vallási üldöztetések miatt az amish családok az Új Világba utaztak, hogy megkeressék az ígéret földjét. A kultúrájuk és a szokásaik legnagyobb része pontosan ugyanolyan maradt, mint évszázadokkal ezelőtti ideérkezésükkor. Bár tudnak angolul, de egymás között a pennsylvániai holland-német nyelvjárásban beszélnek. A farmerkedő megye változásai és nyomása, amely egyre inkább jómódú külvárosi jellegű megyévé alakul, az utóbbi évtizedekben kiábrándította őket. Ahogy a lakóövezetek és bevásárló negyedek kezdték átvenni a farmok helyét, amish családok százai vándoroltak csendesebb farmos területekre, például Indianába és Mexikóba. Ez a második kis exodus azonban nem sok változást hozott a Lancasterben maradt amishok életében. A lovasszekerek még mindig rendszeresen közlekednek az országutakon. Az amerikai kultúra úgy kezeli az amishokat, mint ahogyan mi a lassan mozgó szekereiket – természetesnek veszi, és elhúz mellettük.
Beletapostam a gázba, most már kb. 110 és 120 között, és átmentem a túlsó sávra, hogy elhagyjam a lovasszekeret. Soha, de soha nem fogom elfelejteni, ahogy megláttam a ló orrát kifordulni elém. Azonnal tudtam, hogy most készülnek elém kanyarodni. Nem néztem, így nem vettem észre azt a kis leágazást, amerre éppen betérni készültek. Ösztönösen tövig nyomtam a féket, de a kocsi csak csúszott előre, a kerekek csikorogtak. Belecsapódtunk a szekérbe, és hallottam, ahogy a szélvédő apró darabokra pattan. A szekér átrepült a kocsi fölött, mi pedig zörögve gurultunk balkéz felé a mezőn egy akadályig. A kezemen csorgott a vér, miközben szorosan markoltam a kormányt, de csak a szélvédő üvegszilánkjai horzsolták meg az ujjaimat. Még most is van egy kis heg a balkezem két ujjperece között, ami mindig emlékeztet, hogy gyakorlatilag semmi bajom nem esett.
Dave-nek már nem sikerült becsatolnia a biztonsági övet. Amikor a fékre tapostam, elkapta a válla mellett az övet, és két kézzel abba kapaszkodott. Az öv beakadt, körberepítette, mint Tarzant, és a bal válla belecsapódott a szélvédőbe. Valószínűleg a válla törte be a szélvédőt, de az is lehet, hogy a szekér. Viszont az élmény fájdalmasságán kívül semmi baja nem esett sem neki, sem Jeffnek, sem Chadnek. Dave apja elment a helyszínre, és elmondta, hogy a féknyomok láthatóan mutatták, hogy a kocsi egy telefonpóznától körülbelül 30 cm-re szaladt le az útról. Annyira gyorsan történt minden, hogy arra sem emlékszem, láttam-e telefonpóznát.
Miután megbizonyosodtam, hogy mindenki jól van, megpróbáltam kinyitni az ajtót, de az ütközéstől beszorult. Ebben a pillanatban egy amish férfi rohant hozzánk, eszeveszetten ordítva: „Tud valaki újraéleszteni? Tud valaki újraéleszteni?” Tizenhét évesen én voltam a legidősebb a kocsiban. Talán Dave kapott valami képzést, de arra egyikünk sem volt felkészülve, ami a kocsiból kiszállva fogadott. Az amish férfi a karjában tartott valakit, aki az édesanyjának nézett ki. Komoly sérüléseket szenvedett, egész teste remegett, és látszott, hogy kitörtek a fogai. Szóltam Jeffnek és Chad-nek, hogy rohanjanak a legközelebbi tanyákhoz, keressenek egy telefont, és hívják a mentőket. Átsprinteltek a mezőn, és mivel csak a telefonra koncentráltak, a testvérem még csak nem is látta az amish hölgyet. Abból, hogy a testvéremnek telefonért kellett rohannia, ébredtem rá először, milyen borzalmas fájdalmat okoztam, nem csak az amish családnak, hanem a sajátomnak is. El tudod képzelni, hogy 13 éves gyerekként rohansz a telefonhoz, hogy felhívd a mentőket, mert a bátyád egy szörnyű balesetet okozott? Dave és én ott maradtunk, és kocsikat intettünk le, remélve, hogy lesz valakinél egy mobiltelefon, ami akkoriban még ritka volt. Kétségbeesetten cibálgattam az ingét: „Most mit csináljunk?!”
Azonnali következmények
Végül a helyszínre érkezett a rendőrség meg a mentők. Nagyon megkönnyebbültem. A családunk egyik barátja felvette Jeffet, és hazavitte. Tőle tudták meg a szüleim, mi történt, és vele együtt visszajöttek értem is. Már messziről látták a mezőn az autót, de a szekér felismerhetetlen volt. Milyen érzés lehetett apámnak, hogy ezt a pusztítást a fia okozta. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy elmondjam az igazat, és ledobjam a vállamról a súlyos terhet. Mindent elmondtam pontosan úgy, ahogy történt, még azt is, hogy legalább száztízzel mentem. Ezt egyébként a rendőrök is látták a féknyomok hosszából. A rendőrre nagy hatással volt az őszinteségem. Nem akartam bármilyen más bajt okozni. Hogy hazudjak, fel sem merült bennem. Nem tudtam, hogy börtönbe fogok-e kerülni, vagy a fiatalkorúak városi börtönébe, vagy valami más borzalmas helyre. Végül hazaengedtek az apámmal, viszont egyértelműen megmondta, hogy az ügynek lesz folytatása.
Soha nem felejtem el, amit az apám válaszolt az esetlen bocsánatkérésemre: „Elég volt mára az, amin eddig átmentél. Nem akarom még jobban megnehezíteni a dolgodat.” Igaza volt, és nagyon hálás voltam érte. Már így is rosszul állt a helyzet, és csak még rosszabb lett utána. Amikor hazaérkeztünk, az anyám jött elém az ajtóban. Fél órán át csak sírtam vállán. Ahogy terjedni kezdett a hír, egyre több család és barát jött át, hogy biztosítson a szeretetéről és támogatásáról. A barátaink abbahagyták a focit, és ők is átjöttek, piszkosan és fáradtan. Fokozatosan egész tömeg gyűlt össze az iskolai és a gyülekezeti barátainkból. Ez már önmagában is figyelemreméltó volt, ugyanis ritkán próbáltam ezt a kettőt összeegyeztetni. Még imádkoztak is együtt.
Ahogy a barátaimmal lent ücsörögtünk, a szüleim szóltak, hogy menjek fel a szobájukba. Elmondták, hogy most telefonáltak a rendőrségről az amish hölggyel kapcsolatban, akit kórházba szállítottak. A maradandó agykárosodás miatt lélegeztető gépre volt szüksége, hogy életben tarthassák. Mivel az amishok nem hisznek az életben tartás gépi eszközeiben, a nő éjszaka meghalt a kórházban. Ez a rettenetes hír hatalmas erővel nehezedett rám. A rendőr azt is elmondta, a hölgy nem az anyja volt a férfinak – hanem a felesége. A férfi huszonegy éves volt, a nő tizenkilenc. Ráadásul még csak öt napja voltak házasok, a nászútjukon voltak. Ennek a boldogságnak a közepén a fiatalasszony meghalt, és én voltam az, aki a halálát okozta. Ez volt, és azóta is ez életem legszomorúbb napja. Anyám emlékszik rá, ahogy a karjaiban sírtam, apám és az öcsém mellettem ültek az ágyon, a kilenc éves húgom, Laura pedig meg volt győződve, hogy börtönbe fognak zárni! Istennel hosszú beszélgetésem volt aznap éjjel.
Szembenézés a következményekkel
Másnap a szüleim megengedték, hogy ne menjek iskolába. Az egyik barátom eljött értem kocsival, és Monty Python filmeket néztünk, hogy eltereljük a figyelmünket a katasztrófáról. A „Live at the Hollywood Bowl” közben telefonáltak a szüleim. A nagybátyámtól hallották, akinek ismerősei voltak az amish közösségben, hogy aznap lesz a ravatalozás. Közölték, hogy nekem is el kell mennem. Ettől nagyon megijedtem, bár a lelkem mélyén értékeltem a szüleim jellemének a mélységét. Tudom, hogy ez volt a legnehezebb dolog az ő életükben is. Most, hogy egy 6 és egy 5 éves gyermek apja vagyok, el sem tudom képzelni, mit is tennék hasonló helyzetben. Hogyan kezelném a fiamnak egy ilyen rettenetes tettét? Mennyire érezném felelősnek magam? Ahogy lépésről lépésre dolgozom fel a bűnöm következményeit, egyre inkább azt látom, hogy a szüleim mindent helyesen tettek. Egy ilyen világban, ahol mindenki el akarja terelni a vádakat magáról, a gyerekeiről, a szüleim nem vették le rólam a terhet, de mellettem álltak, és végigvezettek ezen az ügyön, Istent tisztelve, felelősségteljesen és őszinteséggel.
Aznap este tehát a szüleimmel és az ifjúsági lelkésszel elmentük oda, ahol úgy tudtuk, hogy a ravatalozás lesz. Nagyon ideges voltam, görcsben állt a gyomrom. Nem tudtam, mire számíthatok. Azt sem tudtam, milyenek ezek az emberek (ennyire törődtem azzal a szubkultúrával, amely az orrom előtt volt gyermekkoromtól fogva). Vajon puskával a kezükben fognak tömegesen előjönni a verandáról? Odaértünk a házhoz, és úgy tűnt, senki sincs otthon. Téves címet kaptunk, nem a ravatalozás helyére érkeztünk, hanem a férj családjának a házához. A férj nagymamája jött ki elénk, megölelt engem, és biztosított a bocsánatáról. Én erre a kedves gesztusra már nem emlékszem, valószínűleg azért, mert a fejemben csak az járt, hogy most jön a legrosszabb. Meglepő módon a férj apja is ott volt, és valaki el kellett, hogy vigye kocsival a ravatalozásra. Beszállt a kocsinkba, és mutatta az utat. Az apa, bár nagyon zárkózott volt, nem viselkedett bántóan, sőt a megbocsátását is kifejezte. De vajon el tudjuk képzelni, milyen érzés lehet, hogy a fiad nemrég elvett feleségének a ravatalozására mész annak a családjával, aki felelős a haláláért?
Mikor aztán odaértünk, láttuk, hogy amishok szekerei állnak a farm épülete körül mindenhol. Ez csak fokozta a félelmemet. Nagy tragédia történt a lancasteri amish közösség életében, és sokan eljöttek, hogy együttérzésüket fejezzék ki és részt vegyenek a ravatalozáson. A helyi újság címlapjára került a hír erről az öröm idején történt veszteségről. Kiszálltunk a kocsiból, és beléptünk a gyengén megvilágított házba. Mivel az após velünk volt, nem kellett végigmennünk a kopogtatás fájdalmas procedúráján, hanem rögtön beinvitáltak a házba. Soha nem voltam még amish házban, meglepődtem, mennyire hasonlít a miénkhez. A család a nappaliban várt minket. Az elhunyt amish hölgy szülei, Melvin és Barbara Stolzfus, odajöttek hozzám, és átöleltek. Könnyek között motyogtam, hogy mennyire sajnálom, ők pedig a leghihetetlenebb szavakat mondták, amit szerintem valaha ember mondhat: „Megbocsátunk neked. Tudjuk, hogy Isten akarata volt, hogy most haljon meg.”
Ezt nem lehet elhinni. Teljesen megdöbbentett. De még ennél is tovább mentek, meghívták a családomat vacsorára! És azt akarták, hogy hamarosan menjünk is el, néhány héten belül! El sem tudom mondani, mekkora megkönnyebbülés árasztott el.
Aztán valaki a hátsó szobába vezetett, ahol a férj, Aaron Stolzfus állt a felesége, Sarah nyitott koporsója mellett. Ahogy idegesen odapillantottam, meglepődve láttam, hogy gyönyörű fiatal asszony fekszik a koporsóban. Aaron szintén tárt karokkal lépett hozzám. Azt kérdeztem: „Hogy tudnám valaha jóvátenni?” Ő egyszerűen megölelt, és a megbocsátás szabadsága végigáradt rajtam, átjárt teljesen.
Némelyek azt mondják, hogy az amishok azért tudnak így megbocsátani, mert a teológiájuk közel áll a fatalizmushoz, ami azt jelenti, hogy abban hisznek, hogy minden el van rendelve, meg kell hogy történjen, úgyhogy nincs értelme kiborulni, ha bármi rossz történik, mert Isten irányít mindent. Valahogy érzelemmentessé váltak az élet fájdalmai és szenvedései kapcsán, és sokkal jobban tudják kezelni ezeket. Azt nem tudom, hogy mennyire igaz ez minden egyes amishra, azt viszont biztosan tudom, hogy a Stolzfus család kifejezetten érzelemdús. Rendkívül vidám és barátságos emberek. És azt is tudom, hogy a balesetet, Sarah halálát, nagyon-nagyon nehezen élték meg.
Amikor anyám egyszer visszaemlékezett az eseményekre, ezt mondta: „Soha nem felejtem el, amit Jim lelkész mondott nekünk másnap. Egész este figyelte Joelt. Azt mondta, olyan tinédzserként indult neki az estének, akinek a bűntudat rettenetes súlya nyomta a vállát, de úgy jött ki a házból, hogy ezt a hatalmas terhet levette róla a megbocsátás.”
Stolzfusék egy hónapon belül valóban vendégül láttak minket vacsorára. Csodálattal emlékszem vissza erre az eseményre. Ott ültünk ugyanabban az amish házban Sarah családjával, Aaronnal és néhányukkal az ő családjából. Az asztal tele volt finom ételekkel, és egy pillanatra sem mutattak semmilyen neheztelést. Egyszer sem kellett kellemetlenül éreznünk magunkat. Épp ellenkezőleg, ismerkedési est volt, egy tartalmas barátság szándékos kezdeményezése. Sztorikat meséltünk egymásnak, hogy összehasonlítsuk az amish szubkultúrát a megszokott amerikai kultúrával. Megnyitották előttünk a házukat és a szívüket is.
A lancasteri amish közösség már előtte is mély benyomást tett rám. Még most is megvan az a legalább ötven képeslap, amit amishok küldtek nekem az egész megyéből. Folyamatosan bátorítottak, és Isten felé fordították a figyelmemet.
Ugyanebben az időben tett nálunk egy emlékezetes látogatást a fociedzőm. Emlékszem, ahogy egyik este az ajtóban beszélgettünk. Azt mondta: „Joel, te ezután könyörületes ember leszel.” Mennyire igaz! Azóta soha nem jelentett gondot, hogy megbocsássak másoknak. Nem mintha sokat fáradoztam volna azon, hogy eljussak ide, és kiképeztem volna rá magamat. Épp ellenkezőleg, úgy gondolom, Isten változtatta meg a szívemet, mert már nem kell erőlködnöm a megbocsátáson. Olyan természetesen jön elő belőlem, mint ahogy a szívem dobog, és semmit nem kell hozzátennem.
Az ítélet
A következő hónapokban nem ültem volán mögé, és oda is adtam a kocsi kulcsot a szüleimnek. A bírósági tárgyalás 1992. február 5-re volt kitűzve. A baleset súlyossága miatt járművel elkövetett emberölés vétségét állapították meg, ami magában foglalja a véletlenszerűséget is, de a felelőtlen gondatlanságot is. Nem tudom biztosan, hogy ez hová esik az emberölés kategóriái között, de az biztos, hogy ha egy évvel idősebb lettem volna, akár börtönbe is kerülhettem volna, ami szintén Isten kegyelmét bizonyítja számomra. 17 éves voltam, tehát még kiskorú, ezért a fiatalkorúak jogrendje szerint kezeltek, ami megmentett a sokkal keményebb ítélettől, ami a felnőttek bíróságán várt volna rám. Nem sokkal a baleset után egy pártfogót és egy ügyvédet rendeltek ki mellém, hogy a tárgyalás előtt végigvegyék velem és a szüleimmel a büntetési eljárást. A járművel elkövetett emberölés általános büntetése a tettes jogosítványának bevonása három évre, kétszáz óra közmunka, az összes ügyvédi költség fedezése (100 dollár körül) és próbaidő a közmunka teljesítéséig. Összevetve azzal, hogy Sarah az én tetteim miatt halt meg, számomra ez rendkívül nagylelkű ítélet volt.
A per és a büntetés még egy lehetőséget adott az amish családnak, hogy megmutathassák a megbocsátás szabadságát. Levelet írtak a bírónak, amelyekben kegyelemért könyörögtek értem, és azt kérték, hogy minden vád alól mentsenek fel! Képzeld el azt a jellemet, ami egy ilyen levél megírásához kellett! A bűncselekmény súlyossága miatt a törvény szerint semmilyen lehetőség nem volt a felmentésre. A tárgyaláson apám mindössze annyit kért a bírótól, hogy amennyiben lehetséges, hamarabb kaphassam vissza a jogosítványomat, mivel hamarosan főiskolára fogok járni, és autóval kell járnom. Reménykedtem benne, hogy esetleg több közmunkáért cserébe kevesebb lesz a próbaidő, de a bíró tartotta magát a szabályokhoz. Ez egy bölcs, teljesen logikus és elfogadható döntés volt. Miközben a tárgyalóteremből a kijárat felé indultunk, a pártfogóm odalépett hozzánk. Elővettem a tárcámat, és átadtam neki a nagy becsben tartott jogosítványomat.
A megbocsátástól a barátságig
A Stolzfus családdal azóta is tart a kapcsolatunk (– mind Aaronnak, mind a család másik ágának Stolzfus a vezetékneve). Minden évben eljöttek hozzánk, és mi is meglátogattuk őket a baleset évfordulójához közeli időpontban. Emlékszem, hogy egyszer, amikor átjöttek hozzánk, Aaronnal ping-pongoztunk. Vagy tíz meccset lejátszottunk, és mindig megvertem, ami nekem elég fura helyzet volt. Itt vagyok én, egy felelőtlen kölyök, aki megölte a feleségét, most meg ping-pongozok vele. De ő nagyon élvezte a játékot, és még folytatni is akarta. Gondolkoztam, hogy esetleg hagyjam-e nyerni, de mivel lett volna jobb úgy? Az Aaronnal és a Stolzfus családdal való kapcsolatunk, bár borzalmas körülmények között kezdődött, szabályos, normális kapcsolattá fejlődött. Megbocsátottak nekem, és soha, de soha nem vonták vissza ezt a döntésüket, sőt, még egy igazi barátsággal is megajándékoztak. Öt évvel a baleset után Michelle-el meghívtuk őket az esküvőnkre, és el is jöttek – a szertartásra is meg a vacsorára is, ajándékokkal! Lehet, hogy valaki olvasás közben azt gondolja: „De érzéketlen ember vagy! Meghívtad az esküvőre? Miért aláztad meg őket ezzel?!” Első látszatra bizonyára így tűnik. De ez a nézőpont nem veszi figyelembe a kapcsolat mélységét. A múltat megbocsátották, és mi már barátok voltunk. Az emberek a barátaikat szokták meghívni az esküvőre. Én nagyon szívesen kürtölöm szét az egész világnak a megbocsátásuk nagyszerűségét. Stolzfusék meghívása az esküvőmre nem azt jelentette, hogy azzal dicsekedhetem, hogy vannak amish barátaim is, hanem azt bizonyította mindenkinek, aki csak ismert minket, mennyire megdicsőül Isten amikor az emberek engedelmeskednek az Ő parancsainak! Hogy még tovább fokozzam, mikor három évvel később Jamaicába költöztünk misszionáriusként, a Stolzfus család anyagilag is támogatott! Arra tanítottak ezzel is, hogy a megbocsátás nem mindig csak egyszeri esemény. Talán ezt akarta Jézus is kifejezni, amikor Péternek azzal válaszolt, hogy nemcsak hétszer, hanem hetvenszer hétszer is meg kell bocsátanunk. Más szavakkal: a megbocsátásnak folytatása is kell legyen: a kapcsolat helyreállítása vagy, mint az én esetemben, egy új kapcsolat létrehozása.
Isten még jobban megáldotta ezt a helyzetet, amikor Aaron feleségül vette Sarah húgát, Levinát. Számomra ez azt jelentette, hogy Isten lehetővé tette, hogy a család újra teljes legyen. Már gyönyörű családjuk van, sok gyerekkel.
Tavaly, ismét meglátogattuk Melvint és Barbarát (– Aaron és Levina Aaron családjának a farmján élnek egy házban, úgyhogy velük nem sokat találkozunk) Lititz-ben, a pékség-farmjukon. Jamaicai tartózkodásunk miatt 2-3 éves kihagyás után láttuk őket újra. Az addig elmúlt tizenegy év után először beszélgettünk nyíltan, de ugyanakkor nagyon kedvesen a balesetről. Minden vád nélkül mondták el, hogy milyen nehéz volt. Hogy most is mennyire hiányzik nekik Sarah. Lehetőségem nyílt kifejezni a hálámat és elmondani nekik, hogy a tőlük kapott megbocsátás szabadsága milyen hatással van az emberekre, ahányszor csak elmondom a történetet. El is sírtam magam, ahogy most is, miközben ezeket a sorokat gépelem.
Amerikában, a szabadság országában ez a fajta szabadság gyakran elkerül minket. Olyan kevés elképzelésünk van arról, hogy milyen is az igazi szabadság. Isten megdicsőítette magát az életemben, azzal, hogy megengedte, hogy megtapasztaljam ezt. A nagybátyám, Jim Ohlson, ezt a megjegyzést írta a kéziratomra : „Az amishoktól kapott bocsánat magabiztosságot adott neked, hogy teljességgel éld az életet.” Jézus ezt mondta: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és hogy teljességben éljék az életet!” Ez a teljes élet csak az elfogadott megbocsátás szabadsága által lehetséges.
Joel A. Kime, a CPYU ifjúsági lelkésze
(Kis Tükör, 2009. szeptember)
